Ezt a válaszcikket – az audiatur et altera pars elvére, és a sajtóetikára fittyet hányva – az 1 millió példányban megjelenő Springer-lapok nem közölték.

Meddig hallgatott Illyés Gyula 1956 után?


November 20-án, a Springer tulajdonú megyei napilapokban, Szeri Árpád „Illyés: a neve szólt” című cikkében megjegyzéseket fűzött a Záróra november 15-i adásához. Közli, hogy a beszélgetés résztvevői közül egyvalaki határozottan tudni vélte, az 1956-os forradalom után Illyés hallgatásba burkolózott, csak 1960-ban szólalt meg, jóllehet – írja Szeri Árpád – a neve szerepel a Népszabadság 1957. szeptember 6-i számában, A magyar írók tiltakozása című írás alatt. Ebben a kiáltványban az írók az ellen tiltakoztak, hogy az ENSZ-közgyűlés napirendre tűzze a magyar kérdés tárgyalását. Szeri Árpád az irodalomtörténészekre számít Illyés életrajza e fehér foltjának tisztázásában: ők majd kiderítik, hogy saját elhatározásából, vagy tudtán kívül került a listára. Mivel én voltam, aki határozottan tudni véltem, hogy Illyés 1960-ig hallgatott, s mivel Illyés szempontjából olyan becsületbe vágó ügyről van szó, amit a kutatás már tisztázott, engedtessék meg, hogy dióhéjban válaszoljak.

Az ENSZ öttagú különbizottságának Magyarországról szóló jelentése 1957 szeptemberében került volna az ENSZ rendkívüli közgyűlése elé. A Kádár-féle kommunista vezetés ezt minden erővel meg akarta akadályozni, kampányt szervezett a világszervezet ellen. Hosszas alkudozások, sunyi rászedés után végül 216 író látta el névjegyével A magyar írók tiltakozásá-t. Az aláírók egy része vonalas kommunista, sztálinista volt – Barabás Tibor, Mesterházi Lajos, Trencsényi-Waldapfel Imre, stb. –, rájuk kár a szót vesztegetni. Ellenben hogyan került a listára többek között Féja Géza, Füst Milán, Kodolányi János, Németh László, Pilinszky János? Hogy sikerült az aláírásra rávenni a pár hónappal korábban a forradalom mellé állt írókat? A kortársak egyöntetű emlékei szerint úgy, hogy cserébe a hatalom enyhe ítéleteket ígért a bebörtönzött írók perében.

Most azonban nem a magyar írókról általában, hanem Illyésről van szó. Szabadulása után az egyik bebörtönzött, Lőcsei Pál, megkérdezte Illyést, hogy miért adta nevét az akcióhoz. Válaszából kiderült: őt is azzal az ígérettel csalták lépre, hogy cserébe könnyítenek a rab írók sorsán. A Zárórában éppen én mondtam el, hogy 1957 tavaszán Illyés először nem volt hajlandó fogadni Jevgenyij Dolmatovszkijt, a szovjet ügynök-írót, de Déry Tiborék lefogása után ő maga kereste vele a találkozást, hátha tehet valamit írótársai érdekében. Azon írótársai érekében is, akikkel a civil életben egyébként nem rokonszenvezett. Veres Péter, Németh László ugyanígy gondolkodott és cselekedett: minden viszályt és személyes sértődést félretéve, minden követ megmozgattak az írók szabadulásáért. Illyésék ekkor már tisztában voltak vele, hogy a nyugati nagyhatalmak és az ENSZ cserbenhagyta Magyarországot, s szép szavakon kívül egyébre nem számíthatunk, s éppen ezért mentették a menthetőt: írótársaikat. (Ha az ENSZ látszattevékenység helyett tényleg segíteni akart volna rajtunk, nem 1957-ben hívta volna össze a közgyűlést, hanem mindjárt 1956. november 4-e után. Farizeus módon 1956-ban csak a Biztonsági Tanácsot hívta össze, ahol a Szovjetuniónak vétójoga volt.) Arra az aljasságra persze az aláírók nem voltak felkészülve, hogy aláírásukat a hatalom a rabok lelki kínzására fogja felhasználni, s a listát kéjjel ismertetik a börtönbe zártakkal.

A lecsukott írók véleménye megoszlott az aláírásról. Déry Tibor segítőszándékot látott az akcióban, amelyet barátai szerveztek az ő megmentése érdekében. Karátson Gábor ellenben ma is megalkuvásnak tartja. Szerinte az íróknak inkább passzív rezisztenciába kellett volna vonulniuk. Miután látta, hogy a Kádár-rezsim nem tartja be ígéretit, Illyés éppen ezt az utat járta. Amint a TV-műsorban is elmondtam, ő „sztrájkolt” a legtovább, csak 1960. március 9-én szólalt meg egy interjúban az Ország-Világ-ban.

Tehát kissé árnyaltabban fogalmazva, fenntartom állításomat: igaz, hogy Illyés neve oda került az álságos tiltakozó kiáltvány alá, de önálló, az ő tollából, illetve az ő szájából származó szavak csak 1960-ban láttak nyomdafestéket.

Babus Antal