© Cs. Varga István

„... VIRRASZTÓÉJIFELLEG”

Radnóti Miklós: Nem tudhatom...

RADNÓTIMIKLÓS:NEMTUDHATOM...

Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,

nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt

kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.

Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága

s remélem, testem is majd e földbe süpped el.

Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel

egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,

tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,

s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon

a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.

Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,

s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;

annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,

de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;

az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,

míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,

erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,

a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,

s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,

az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,

piros zászló kezében, körötte sok gyerek,

s a gyárak udvarában komondor hempereg;

és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,

a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,

s az iskolába menvén, a járda peremén,

hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,

ím itt e kő, de föntről e kő se látható,

nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.

Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,

s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,

de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,

és csecsszopók, akikben megnő az értelem,

világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,

míg jelt nem ír hazánkra újból a béke ujja,

s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.

Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.

1944. január 17.

1. 1. Radnóti Miklós Nem tudhatom... című versét azért választottam értelmezésem tárgyául, mert a magyar műveltség és a nemzettudat alaprétegéhez tartozik: része valóságunknak. Időtálló, a múló időben újulni tudó eszmei és esztétikai értékeinek tudatosítása nemzedékek feladata. Korunk újrafogalmazza a Radnóti által felvetett kérdéseket. A szerző -- mű -- befogadó dinamikus kapcsolatát szem előtt tartva végzem elemzésemet a hermeneutikai megértés -- értelmezés -- alkalmazás hármas alapelve szerint. Ezt a feldolgozási módot gyümölcsözőnek tartom és értékfeltáró célkitűzéssel a megértés folyamatában megértetteket a jelen szituációjára is vonatkoztatom.

Teljesen objektív, interpretációs beállítottságtól független, vagyis elfogulatlan szövegértelmezés nem lehetséges. A szöveg „újraírása” mindig a befogadó, az elemző beállítódásaitól, érdekeitől, értékszemléletétől függ. Személyiségünk, azonosságtudatunk határozza meg válaszainkat. Ezért is törekszem a „szöveg szándékának”tiszteletben tartására. Állításaimban, asszociációimban, a különböző jelentés- és jelentőség-tudatosításaimban a személyes és szubjektív befogadói, jelentésadói szerepet igyekszem határok között tartani. Interpretációs kísérletemben a kérdés-felelet elv alapján kialakítható dialógusviszonyt „a mű mint eredeti válasz -- jelenlegi kérdés -- új megoldás” összefüggésben próbálom megjeleníteni.

Nem létezik megfellebbezhetetlen, örökérvényű és egyedül hiteles interpretáció. A szoros olvasat azonban az átgondolt szövegértelmezésben hathatósan segítheti a vers lényeges mozzanatainak feltárását. Azoknak a kutatóknak a nyomán járok, akik a szöveget nem végpontnak, hanem kiindulópontnak és legfőbb verifikációs alapnak tekintik.

1. 2. A Nem tudhatom... különös, ellentmondásos történeti, politikai, társadalmi időszakban, súlyos erkölcsi, szellemi-lelki válság közegében született meg költői válaszként. Ezért jogosult a történeti-diakronikus és a jelenbeli szinkronikus vizsgálódás. Szükséges például a vers eredeti és utólagos jelentőségének tudatosítási folyamatában meglévőkülönbözőségek okainak, motívumainak feltárása.

A vers által meghatározott, abból levezethető hatásoknak, valamint az irodalmon belüli elvárásoknak és a befogadók esztétikai tapasztalatainak múltbeli és jelenkori horizontja elválik egymástól. A keletkezés idején sokan értetlenséggel, fenntartásokkalfogadták a verset. Később pedig, a 60-as és 70-es években olyan gyakran szavalták ünnepségeken, versmondó versenyeken, hogy félni lehetett attól, hogy költői mondandója beleszürkül hétköznapjaink világába, szépsége megkopik, unottá válik. A versidőtálló, korokon túlmutató eszmeiségének, mélyről sugárzó esztétikai értékeinek érdeme, hogy kiállta az idő, a mindent kikezdő filozófiai rossz próbáját.

A Nem tudhatom... hosszabb művészi érlelődés, kristályosodási folyamat eredménye. Az időpontokat mindig gondosan jelölő költő dátumozása bizonyítja, hogy a Bálint György emlékének szentelt Ötödik ecloga, valamint a Dési Huber István emlékét idéző Nem bírta hát... megírása közötti időszakra tehető a vers külső keletkezéstörténete. (Az Új Magyarországban jelent meg 1945. július 10-én, majd pedig a Tajtékos ég című kötetben 1946-ban.) Folytatásként, néhány hónapos perióduson belül, olyan fontos verseket találunk, mint a Zsivajgó pálmafán, Sem emlék, sem varázslat, Töredék, Hetedik ecloga. A belső keletkezéstörténet, érlelődési folyamat döntő motívumának a költő Naplójában elég részletesen rögzített, egyre súlyosbodó munkaszolgálatos tapasztalatait, keserű, csak ritkán vigasztaló élményeit tekinthetjük.

Számos angol, francia, német, olasz, román, orosz fordítása ismeretes, de azerbajdzsán, bolgár, eszperantó,hindi, kazah, lett, litván, spanyol nyelvre is lefordították. (Csak a Razglednicák, Erőltetett menet, Sem emlék, sem varázslat jelent meg ennél több nyelven.) Az angol, német, orosz fordításokban általában a „Nem tudhatom...” helyett a „Nem tudom...” szerepel, leegyszerűsítve ezzel az eredeti címadássokrétű jelentéslehetőségeit.

1. 3. Különös történeti, erkölcsi--szellemi konstellációban szólalt meg a vers. 1943 végén már majdnem egészében készenvolt, de csak 1944. január 17-én került pont a végső változatára. Számos visszaemlékezés szól arról, hogy Radnóti baráti körben, vészterhes időben, 1943 „különös, vad, kétségbeesett” szilveszterén felolvasta költői vallomását. Baráti körét, hallgatóságát „legitimáló közösségnek” is tekinthette volna, ha barátai abban a helyzetben képesek lettek volna a költőéhez hasonló „orientációs műveletre”. Ortutay Gyula, Major Tamás, Tolnai Gábor, Kovács Margit és mások is nyilatkoztak -- egymástól kissé eltérően -- a vers fogadtatásáról. Abban azonban megegyeznek, hogy a költő lelkes, szenvedélyes versmondását nem fogadta osztatlan elismerés. (Ortutay Gyula szerint az egybegyűltek megrökönyödve fogadták a verset: „Ni csak ez a hazaffyas vers! Mit akarsz ezzel, Miklós?”) Jellemző, hogy felolvasásakor nem a sok hírneves és művelt barát, hanem az asszonyok némelyike érezte meg, hogy ezaz időszerűtlennek tartott himnuszos vallomás a magyar patriotizmus egyik legszebb, szívközeli, szinte hazaszerelmes költeménye. Általában zavart, értetlenséget, fenntartásokat váltott ki első hallgatóiból. Ennek fő oka aligha lehetett a vers esztétikai konvencióinak többértékűsége. Más motívumkör akadályozta a költői szándék elfogadását és a vele való azonosulást. Radnóti nem gondolhatta, hogy a költői üzenetét, szándékát elfogadni nem tudó, tőle eltérően gondolkodó barátait, a közös érdeklődés és szimpátiatényezők révén, racionális érveléssel meggyőzheti.

Sokan csak később értették meg, hogy az emberi és állampolgári jogaiból kitagadott költő ebben a versben perelte vissza hazáját. Az „igazra tanú”-ként hitet tesz nehéz hűségéről, nemzeti elkötelezettségéről. Tudván tudja, önmaga példájával bizonyítja Babits igazát: „...sorsom a hazámnak sorsa”. Szelíd sóhajként a József Attila-i fohász rejlik kimondatlanul is a vers mélyén: „Smégis magyarnak számkivetve, / lelkem sikoltva megriad -- / édes Hazám, fogadj szívedbe, / hadd legyek hűséges fiad!”

A vers értékcentruma a hazaszeretet, amelynek érvényességét sokan megkérdőjelezték, de az antifasiszta szellemi ellenállás költői éppen az igazi haza és patriotizmus legitimációjáért szálltak síkra. A helyreállítás erkölcsi bátorságával szembesültek a kor minden negációjával. Azért van verseikben annyi tudatosan vállalt bensőséges érték, azonosuló szeretet, áhítat, nemes pátosz.

A tragikus értékvesztés időszakában, a vers keletkezésekor a helyes befogadást, értelmezést több alapvető politikai-társadalmi probléma nehezítette. Ekkor már az országot sokan nem tekintették hazájuknak. Az igaz és hamis, az érdemes és nem érdemes, a hasznos és haszon nélküli kérdések eldönthetősége is kétségessé vált az adotttársadalmi-politikai helyzetben. Sokan úgy látták, az lenne a legjobb, ha a háborúba sodródott, a fasiszta Németországgal szövetséges Magyarország, magyar haderő mielőbb vereséget szenvedne. Ebben a pár hónap múlva bekövetkező német megszállás és nyilas hatalomátvétel előtti időszakban Radnóti hitvallását a hazárólsokan nem tudták és nem is akarták vállalni.

Lengyel András meggyőzően bizonyítja, hogy a bizonytalan identitású , de rendkívül érzékeny magyar zsidóság nem kis része értetlenül fogadta, sőt rosszallotta a diszkriminatív és emberellenes közegben Radnóti kialakított önazonosítását, önhamisításnak ítélte a költő választását. Rónai Mihály András Barátom könyve címen (Pesti Napló, 1937. febr. 14.) sajátos sejtető-utalható stílusban Radnótiról is ír, baráti szándékot deklarálva a „korszellem” negatív fejleményeiről, veszélyeiről. Félelem egy évvel az első zsidótörvény előtt mindenképpen jogos volt. Radnóti arról vallott, hogy „réti szavai közé keveredtek a városi dumák”, bírálója szerint pedig éppen fordítva történt: „a városi dumák közé keveredtek benned a réti szavak”. Rónai Mihály András végkövetkeztetése: „Ilyet mindenki tehet s minden műfajban, csak a költő nem, mert őt ilyen gyökeres önhamisítás megölheti.” Radnóti az „önhamisítás” vádjára válaszolva (Költészet és valóság, Pesti Napló, 1937. febr. 21. 43.l.) leszögezi: „... ha igaz lenne az, amit írtál, és én sohasem, vagy csak iskolakönyvben láttam volna tehenet, fecskét avagy patakot, -- irodalmi ítéleted akkor is téves lenne, ha ezzel indokolnád. Az esztétika ismer belső valóságot, s ez bír olyan fontossággal, mint a valóság. Sőt ismer költői igazságot is, ismer egész életre szóló hősi és termékeny szerepvállalásokat, amelyek az életnél is fontosabbak. A jog nem ismer ilyeneket. A termékeny élmény a fontos, mely lehet tájélmény, közösségi élmény és ezer más. De a két említettet megkaphatja az ember egyetlen kiránduláson is. Nem is beszélve egy egész gyerekkor gazdag emlékeiről.” Maradandó gyerekkori, vidéki élményei, tapasztalatai segítették a költő személyiségének alakítását, átépítését.

A disszimiláns célzatú zsidótörvények százezreket jogfosztottá téve sokakat identitásváltásra kényszerítettek, kirekesztve őket a magyarságból. A magyar zsidóságbizonytalan identitású része különösen érzékeny reagált Radnóti identitásalakítási folyamatára. A rosszallás másik, súlyosabb konfliktusa akkor jött létre, amikor Komlós Aladár 1942-ben a költőt is felkérte, hogy adjon verseket az általa szerkesztett zsidó antológiába. Radnóti Naplójából (1989. 208-212) tudjuk, a költő levélben fejti ki, hogy miért nem vállalja a szolidaritásnak ezt a szimbolikus gesztusát az antológiában szereplőkkel. A konfliktus újabb, minden előzőnél súlyosabb időpontban, 1943 karácsonyán is megmutatkozik, amikor Radnóti baráti körben felolvasta a Nem tudhatom... című versét, amelyet értetlenség fogadott, mert barátai elhatárolódást vártak a költőtől, aki éppen ekkor magyar identitásáról vallott.

Pomogáts Béla írja monográfiájában a Nem tudhatom... költőjéről: „A nyelv, a hagyomány és a közösségi tudat jussán tudta magyarnak magát, morális köteléknek és jognak érezte a nemzeti közösséghez való tartozást.” A közös sors vállalásával „tudhatta igazán és teljesen magyarnak és hazafinak magát (...) igaz hazafiságát és nemzeti elkötelezettségét tanúsítja.”

Kétségtelen, hogy az elégikus indíttatású és alaphangú, de végső kicsengésében nemes pátoszú költemény inspirációja nem annyira a korból, a magyar társadalmi valóságból fakad, mint inkább egy csodálatosan tiszta és etikus lélek tergerszem-mélységű belső forrásaiból.

Radnóti kezdetben félig katonai, majd idővel egyre inkább fogolyállapotú munkaszolgálatos időszaka 1940-től -- kisebb-nagyobb megszakításokkal -- haláláig, 1944. november 9-ig tart. Ezért volt sok barátja számára érthetetlen, hogy miért éppen ekkor vall a származása miatt diszkriminációval sújtott költő a hazáról ilyen mélységes és bensőséges szeretettel. Az anya és gyermek, a fa és az ága elemi összetartozásához hasonlítja kötődését lángoktól ölelt kis hazájához. Az Ómagyar Mária-siralom híres figura etimologica-ját -- „világ világa, virágnak virága” -- rejti bele a rímbe: „messzeringó gyermekkorom világa. Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága...”

A rímtoposzból vitális erőtárasztanak József Attila Kertész leszek című versének záró sorai: „... ha már elpusztul a világ,/legyen a sírjára virág.” Dsida Jenő Arany és kék szavakkal című versének zárása: „arany és kék szavakkal / csak Téged festeni, / míg ujjam el nem szárad, / mint romló fának ága / s le nem lankad fejem / a béke isteni / ölébe, én Szerelmem, / világ legszebb Virága.” Utassy József Magyarország!című versében folytatja e nemes tradíciót: „Világ Világa / Szerelem Kápolna-virága, / Nekem / Édes Egyetlenem, / Hazám, / Te Drága!” Radnóti az egyetemes szeretet jegyében, a pusztító barbárság, a fasiszta hübrisz, a „zoológiai fajőrület” ellenében minden emberi értékért, a szűkebb és tágabb otthonért, az őt megtagadó hatalom ellenében hazája, népe jövőjéért aggódott. Hatalmas tradícióhoz kapcsolódott, hiszen a magyar költészet századokon át összefonódott a hazaszeretettel. Naplójában írja: „Milyen lírikus a magyar? A bőség embere, a bőség és kárhozat együtt, ez a magyar líra. A magyar költő lázongva tűnekedik.”

2. a. A versnyitány asszociációk, sugallatok egész sorát indítja el az olvasóban. Az egész vers kompozícióját megszabja a „nem tudhatom”-ra adott válasz. A 7. verssorban sorzáró rímhelyzetben, a 8. és 9-ben pedig sorkezdő pozícióban hangzik el háromszor nyomatékosított formában a „tudom” bizonyossága. A költő összegező lírai számvetést végez. Számba veszi mindazt, amit biztos tudásnak, bizonyosságnak és értéknek tart.

Fodor András a tehetsége csúcspontjára érkezett költő életének, pályájának szimbólumát látja az Meredek út-ban, amely „...a magyar költészet legnagyobbjaihoz, legértékesebb hagyományaihoz való elszánt emelkedését is jelenti.” Radnóti művészetében nemcsak az a fontos, amit a vers textusa tartalmaz, de az is, amit a kontextus sugall, sejtet, sőt az is, amit tudatosan elhagy. Figyelembe kell vennünk azt is, ami az olvasó tudatában, szívében a versre rezonál. Különösen fontos ebben a vonatkozásban a költészet képes szava, nem tárgyiasító beszéde, a teoretikus fogalmakontúlmutató sugárzása is. (Gondoljunk csak a Járkálj csak halálraítélt! vers- és kötetcímre, a Szigeti Lajos Sándor által lényeglátóan értelmezett Erőltetettmenet „Kiálts rám! s fölkelek!” felkiáltójeles imperatívuszára, amely a bénát járni parancsoló Jézus szavát idézi emlékezetünkbe: „Kelj fel és járj!”)

T. S. Eliot fogalmazta meg: „Egy vers igen különböző dolgokat jelenthet különböző olvasóknak (...) a költemény nem kevesebbet, hanem többet jelent, mint amennyit a köznapi beszéd hordozni képes. Egyszóval a költészet többre vállalkozik, mint amennyi prózában közölhető...” Vállalva az értelmezés személyességét, nem szeretnénk parttalanná tágítani Oscar Wilde nézetét: „a műben azvan, amit az olvasó beleérez”.

Radnóti a „nem tudhatom, de azt tudom” értelemszerűen ellentétező formulából kihagyja a de kötőszót. Ez a megoldás így isJuhász Gyula Milyen volt... című versének háromszori „nem tudom már” lemondó gesztusát juttatja eszünkbe, amelyet ellenpontoz a „de azt tudom” bizonyossága, feleselő szólama.Juhász Gyula életének egyik döntő problémáját igyekszik művészetében feloldani. Remekművet alkot szerelmi kudarcélményéből, az idővel enyhülő, de soha meg nem szűnő fájdalomból. Végső következtetése: Anna emléke, a hozzá fűződőviszonzatlan szerelem a költő életéből, létéből kitörölhetetlen, tőle elvehetetlen, vagyis mindörökre az övé (Kiss Ferenc)

Radnótinál a másokkal folytatott költői dialógusviszonyban a „szülőhazám”a sugárzó centrum. Jelentősége több, mint amit jelentése az első olvasásra elárul. Jelentéstartalma, milyensége a későbbi szövegösszefüggésekből derül kiösszetett gazdagságában. Az első 10 sor középtáján, a hatodik sor elején egyetlen tömör, majdnem mondat rögzíti a költői léthelyzetet, a vers lírai hősének alapszituációját: „Itthon vagyok.” A költő ezt a távlatnyitó megállapítást fejti ki. Az otthonosság bizonyítékaiként nem hangzatos nagy szavakat mond, hanem mindennapi életünk apró, de fontos tényeit sorakoztatja fel érvként. A természetben otthonos, szépségszomjas költő szerette a parányi dolgok világát. A magyar költészet csodálatos botanikus vonulatát -- Balassi, Csokonai, Fazekas, Tóth Árpád stb. -- folytatja: „S ha néha lábamhoz térdepel / egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom”.

Takács Etel joggal hangsúlyozta, hogy mondattani szempontból is tudatosan szerkesztett ténymegállapítás: „tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton.” A „kik”nem kérdő szó, hanem vonatkozó névmás. A mondat értelme: „tudom, hogy merre, hova mennek azok, akik az úton mennek.” Az otthonosság, az odatartozás bizonyítéka, ha az ember az úton haladókról azt istudja, hogy „kik”ők, és „merre” -- kihez, kikhez -- „mennek”, mehetnek. Az ismétlődő „tudom” harmadszorra a fokozást érzékeltetve, korjellemzően, a szavakkal talán ki sem fejezhető háborús szenvedésekre, áldozatokra vonatkozik. Picasso méltán híres képeit, elsősorban a Guernica-t asszociálja expresszív, döbbenetes erejű szinesztéziával: „s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon / a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.” (Paul Eluard A guernicai győzelem című versét Radnóti fordította magyarra, Aludj című versében is fontos összefüggésben említi: „...hiába mondod, messzi az! / Sanghaj, vagy Guernica / szivemhez éppen oly közel, / mint rettegő kezed...”)

2. b. Itt zárul le a vers második gondolati egysége, és kezdődik a tipográfiai szempontból el nem különülő második rész, amely egyetlen összetett, művészi körmondat, költői érvelés és bizonyítás. A Második eclogá-ból ismert repülőés a költő kétféle látása, kettős perspektívája egymástól a lent és a fent ellentéteként különül el: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj”.

A vers a magyarság és emberiség százados hagyományainak szellemében szólítja meg olvasóját, „értelmezi” befogadóját. A költő otthonos a haza szellemi, tudati térképén: neki nem „térkép e táj” és tudja, „hol lakott Vörösmarty Mihály”. (A Velencei-tó melletti Pusztanyékről, Vörösmarty szülő- és lakóhelyéről van szó.) Radnóti a versben előforduló egyetlen tulajdonnévvel és a „táj”-ra visszhangzó keresztnévvel -- talán még Babitsot is sejtetőn -- „belerímelteti” a hazába a Szózat költőjét és szellemiségét.

Tudjuk, a Szózatban ugyanaz a categoricus imperativus, „Itt élned, halnod kell” fogalmazódik meg magyarul a reformkorban, amelyet Zrínyi Miklós a három részre szakadt országban, nemzeti létünk rettenetes körülményei között latinul hirdetett: „Hic vel vincendum vel moriendum est” --”Itt vagy győznöd, vagy meghalnod kell!” A Szózat szavaira „Bölcsőd az s majdan sírod is, / Mely ápol s eltakar” valamint „Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar” visszhangzik Radnótinál: „nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt / kis ország, messzeringó gyermekkorom világa / Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága / s remélem, testem is majd e földbe süpped el.”

Mindez a kimondatlan, de látensen a tudatban meglévő asszociációsor új megvilágításba helyezi az ötsoros bevezető rész lezáró, gyermekien tiszta, elemi erejű és létérvényűen igaz vallomását. Radnóti költészetünk szakrálisérvényű tradíciója iránt -- erkölcsi és művészi értelemben vett -- nagyrabecsülését bizonyítja. Az egymás fényében felragyogó gondolatok hatására asszociáljuk a Nemzeti dal-ból a „Hol sírjaink domborulnak...” látomását. Emlékezetünkben szívközelből csendül fel a textus és dallam: „Unokáink leborulnak, / És áldó imádság mellett Mondják el szent neveinket...”

Egyetemessé tágul létszemlélete a fenyegetettség, a haláltudat árnyékában. Itt érezhető, hogy az egyetemesség bizonyos foka: szakrális, mert a titokra, a misztériumra tágul ki. Radnóti kivételes tudatossággal építette be művészetébe a magyar költészet szíve szerinti tradícióit. Vas István szerint „megszervezte a maga irodalmi életét. Tudatosan költői életet élt. (...) amit látott és érzett, mint költői anyagot fogadta magába.” Eltanulta elődeitől mindazt, amire szüksége volt, hogy szuverén költői egyéniségét megőrizve tehetségét kiteljesíthesse. Nem szövegszerű átvételekről, nem konkrétan bizonyítható hatásokról, nem reminiszcenciákról van itt szó, hanem inkább áttételes, távoli inspirációkról, leheletfinom sugallatokról. Azt a módszert fejleszti tökélyre, amelyről legértőbb és leghívebb barátja, Bálint György ismeri fel:„... apró hangulati rezdülésekből, egy felrajzolandó sziluettből, egy távoli felbukkanó asszociációból, egy billentyű leütéséből finom és széles érzésskálát tud kiépíteni.”

Vörösmarty iránti szeretetéhez hozzátartozik, hogy a századelőn -- és a két háború közötti időszakban is -- a Szózat költője méltóbb helyet foglalt el az irodalomtörténeti értékelésben és a magyarság tudatában, mint később. Jelentősége a magyar lírafejlődésben is óriási. Egyetemessége egész Közép-Kelet-Európában kivételes kor- és sorstükör. (1945 után évtizedeken át a Himnuszt is ritkán énekelhettük, a tanévnyitó és tanévzáró ünnepségeken is legtöbbször csak lemezről hallgattuk. Nemzedékek nőttek fel, akiknek a Szózat csupán iskolai tananyag maradt, énekelni nem tudták, dallamát sem ismerték.)

Radnóti „kettős világban” élt. Megszenvedte e kettős valóság minden kínját. Mégsem saját balsorsát, elkeseredését panaszolja. Költészete arra is bizonyíték, hogy a test börtönében megpróbáltatások, szenvedések között is hogyan lehet élni, bízni, a kínból is magasrendű értéket teremteni. Felülemelkedik a személyes sors szenvedésein, a költészetre koncentrál. Kívülről és felülről képes szemlélni mindazt, ami vele és körülötte történik. Emberi tragédiáját is költősorsként éli és örökíti meg. Versében a repülőgéppilótája a háborút, a pusztítást testesíti meg. Látóköre távoli és személytelen, ezért „nem tudja”, „mit rejt e térkép”. Fentről bombázásra ítélt célpontokat lát: „gyárat s vad laktanyát”, „szántóföldeket”. A költő idelentről, a valóságelemek intuitív kiválasztásával a földközeli személyes perspektívából meglátja a „szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát” is. Közösségi hűsége jogánészreveszi a „dolgozót is”, és felismeri lélekállapotát: a „dolgáért remeg”. 

Felsorolja, megnevezi a tekintetét megragadó látnivalókat: „erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,/a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat”. (Az emberi együttérzés, szolidaritás jegyében képszerűen jut eszünkbe Arany János Toldijának ismert temetőjelenete, amelyben a főhős -- erőből fakadó --jósága, szelíd embersége karakteresen megmutatkozik.) Az idő- és térmozzanatok váltakozásából filmszerűen, szinte montázs-technikával jön létre a vízió összképe. A közlési folyamatban, az élmény- és hatásfolyamatban a művészi „teremtett világ” jelenik meg.

Egymástól élesen eltér a pilóta és a költő szemlélete a látókörük tartalmát ésa látás-meglátás célkitűzését illetően is: „mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem, / az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,/piros zászló kezében, körötte sok gyerek, / s a gyárak udvarában komondor hempereg”. (A Második eclogá-ban a fent hőse, a Repülő és a lent embere, a Költő felismeri a létezés közös nyomorúságát és szót ért egymással. A pusztításrettenete mindkettőjüket fenyegeti. A pilótátgyötrő gond: „...emberként éltem én is, ki most csak pusztítok, / ég s föld között hazátlan. De jaj, ki érti meg...”)

2. c. Radnóti az emlékezet kútmélyéből idézi fel személyes, bensőséges kötődéseit. Az emlékezés-ihletben újraéli a „szív izgalmát”, a diákszerelem képekbe szőtt élménykörét: „és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma, / a csókok íze számban hol méz, hol áfonya”. Teszi ezt a Prousttól is tanult -- az Ikrek havá-ban megcsodált -- mesteri módon: „...az iskolába menvén, a járda peremén, / hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én...” Prousttól tudjuk leginkább, hogy az író, a költő, a művész mennyire intenzíven él. Tudomásunk szerint csak az emberre jellemző, hogy egyetlen nap alatt egy évet, évtizedet, évezredeket, sőt az egész emberi történelmet képes átélni. Különös kegyelmi pillanat, amikor hirtelen tudatosul ez a végtelen idő- és élménysűrítettség. Proust hősében, Marcelben Guermantes hercegnő estélyére menet, a palota bejáratánál az emlékezet csodája játszódik le. Igazi kegyelmi ajándékot kap a tudattól, a képzelettől. Amint egy kocsi elől félreugrik, az egyik lábával egy alacsony járdára lép. A bicsakló lépés a kövön az átélés teljes erejével idézi fel benne a felébresztett múltat, indítja el benne az emlékek áradását. Felgyúl benne a teremtő képzelet. Az emlékből a lélek geológiáját követve „visszafejti” az újra átélhető élményt. Az emlékezés képei magukba sűrítik az időt. Itt nem a képek rendeződnek az idő szerint, hanem az idő rendelődik alá a képeknek. Marcel három élményt él át perceken belül: gyermekkorából a Szent Márk tér egyenetlen köveinek egykori látványát, élményét hozza vissza emlékezetébe, testébe, egész izomérzésébe. Elárasztja egykori velencei útjának tiszta hangulata. Majd hűsítőt iszik, amely a balbec-i ég tiszta, sós levegőjét juttatja eszébe. A szalvétatapintása pedig, amellyel a száját megtörli, annak a ruhának a tapintásélményét idézi fel benne, amellyel Balbecben verejtékező homlokát törölte meg az első este. Múlt és jelen érintkezésének határán az idő metaforáiban az időnkívüliséget élvezi. Önmaga időből kiemelt életét, vagyis a művészet csodáját éli át.

Ki ne venné észre Radnótinál „...a járda peremén... egy kőre léptem én, ím itt e kő...” gazdag jelentésköreit? Önmagában a kő-motívum nekünk magyaroknak elsődlegesen a Széchenyi-inspirációt is magában foglaló Föl-földobott kő című Ady-verset villantja tudatunkba. De itt csak igen távoli és áttételes vonatkozásról lehet csak szó, amely meghatározó különbség ellenére is fennáll. Ez a sugallat eredendően más forrásból származik. Radnóti saját gyerekkori emlékére vonatkoztatja a prousti sugallatot. Analógiásan utalhatunk a Napló-ban és Páris című versében megörökített élményére is: „A Boulevard St. Michel s a Rue Cujas sarkán egy kissé lejt a járda”. (Párizsban szinte mindenütt lejt a járda, mert így alakítják ki, de itt a terep valóban lejt, számunkra, a magyar tudat számára pedig -- Radnótinak köszönhetően -- meghatározó érvénnyel a „Rue Cujas sarkán” lejt a járda.)

Rendkívüli költői tudatosságát bizonyítja rímtechnikája is. A tisztán összecsengő páros rímek mesteri megoldásokkal érzékeltetik az idetartozás, a meghittség, az otthonosság bensőséges hangulatát. A tudás kétségtelen fölényét, lélektani hitelét konstatálva vonja le végkövetkeztetését, mondja ki a repülő és a költő tudásának, látóképességének versenyében az utolsó szót: „ím itt e kő, de föntről e kő se látható,/nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.” A költő nemcsak a tudatában őrzi e kő és kőre lépés felfénylő emlékét, a lírai emlékezetben újjáélhető élményét, hanem szinte cipőjén is viseli, cipőjén át is érzi a rálépés nyomán a kő-bizonyosságot, szilárd, visszaható erejét.

3. a. A vers művészi élettükörnek, miniatűr lírai biográfiának is felfogható. Radnóti tökéletességre törekszik, a kifejezés diadalára. Nála semmi sem véletlen. Mindennek megvan a maga helye, célja és értelme. A költemény a számszerűséget tekintve is tudatosan megkomponált. Harminchatodik életévének küszöbén 36 soros hitvallást ír. Az egytömbű, huszonnyolc soros első részben az én, a második részben és a verszáró sorban pedig a másokkal is közösségvállaló „mi” szerepel. Az első 28 sor a költő életének, első 28 évének lírai összegezése. Ezt követi az időfolyamatot a jelenkorig vezető hétsoros, többes szám első személyű, nemzeti érvényű confessio. Régi prédikátorok, Pázmány, Zrínyi, Berzsenyi, Vörösmarty, Széchenyi, Ady után egy kiérlelődött, mélységes szeretet jogán szól a „bűnösségről”.Elsődlegesen a Himnusz „Haj de bűneink miatt...” gondolatát idézi a „Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,/tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép...”

Vádlóink bűnös népnek, fasisztának, utolsó csatlósnak bélyegeztek és jóvátételre köteleztek bennünket, miközben a szomszédos népek antifasisztának, győzteseknek kiáltották ki magukat. Holott az embertelenség végtelen sora -- kövessék el azt magyar nyilasok, német fasiszták, horvát usztasák, szerb csetnikek, román vasgárdisták vagy szlovák Hlinka-gárdisták -- a gonoszságnak csak színében különböző változata.

Radnóti erkölcsi ítéletet képvisel, a történeti valóság felett álló alapelvet. Himnusz a békéhez címen már korábban verset írt. Pacifizmusa osztatlan és feltétel nélküli békevágyból, humánumból fakad. Tagadja a népnyi méretű, vagyis kollektív bűnösséget. A magyarság háborúba lépésének okait ismerte, a népet szánandó áldozatnak, és nem megtorlást érdemlő bűnösnek tartja. A szöveg mögöttes jelentéseinek, üzeneteinek, „titkainak” a feltárása rendkívül fontos. Radnóti ekkor már a lélek szabadságáért küzd. „Vad kényszerképzetek” gyötrik. Czine Mihály találó fogalmazását használva: a léthelyzetéből és alkatából eredően is a „nemet intésbe szelídült lázadást” választotta. Egyetlen lehetőségével él: a szellem fegyverével vívja a maga harcát. Őt nem terheli háborús felelősség, mégis -- a Himnusz költőjének erkölcsi felelősségtudatát idézőn -- osztozik elkövetett vétkeink terhében. Jogosan hangsúlyozza ezt Pomogáts Béla: „A tájban és az emlékek kisvilágában testet öltő emberség, a költészetben kifejezést nyerő igaz magyarság után a dolgozó nép és a jövendő nemzedék nevében nyújt be fellebbezést a sorshoz”. Az ártatlanokért emel szót: „de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen, / és csecsszopók, akikben megnő az értelem / világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,/míg jelt nem ír hazánkra újra a béke ujja, / s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek”.

Oktalan dolog lenne a versben másodszor már többes számban előforduló „dolgozók” szót szimplifikálni, rajta csupán osztályszempontúan „munkásokat” érteni. Ennek a kötelesség jelentésű szláv dolg szóból származó jövevényszavunknak a fogalomkörébemindenki beletartozik, aki tisztességgel, kézzel és ésszel munkálkodik önmaga és a közösség boldogulásáért. A költőmindent a lélek tiszta fénykörébe von. Hangsúlyozza a felelősséget a jövő építői, a bűntelen költők és kiváltképp a csecsszopók iránt, akik tiszták, óriási, de védtelen értékeket testesítenek meg. Erkölcsi nagyságának bizonyítéka, hogy áldozatnak kiszemelt, megbélyegzett munkaszolgálatosként vállalja a magyarsággal a „bűnösségben” is a sorsközösséget. Versei bizonyítják, mennyire tisztában volt léthelyzetével és annak veszélyeivel. Önmegszólító típusú versben és verskötetcímben fogalmazza meg költői öndefinícióját: „Járkálj csak, halálraítélt!” (1936). Dal című versében írja: „Búbánattól ütötten / járkálok most naponta / hazámban száműzötten.” (1939. június 7.) A Töredék döbbenetes korkép: „Oly korban éltem én e földön, mikor az ember úgy elaljasult, / hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra...” (1944. május 19.) A Nyolcadik eclogá-ban a költő párbeszédet folytat Náhum prófétával és megállapítja: „az ember az állatok alja”. A Töredék-ben pedig leszögezi: „méltó átkot itt úgysem mondhatna más, -- / a rettentő szavak tudósa, Ézsaiás.”

Ekkor már újra „őrült sár” az ember, az ég és föld fia. A kor Vörösmarty jajkiáltását a sokadik hatványon visszhangozza: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény, nincsen remény!Nincsen remény!” Mégis hazaszeretete Ady gondolatát idézi: „Mit tagadjam? -- siratom és szeretem. / Mit tagadjam? -- talán ez az igazi / S ez is oktalan, de legszebb szerelem” (A legoktalanabb szerelem). Adyhoz hasonlóan lélekben Radnóti is őrizte magában „a magyarság fényét, könnyét, tört hitét” a kénytelenül igaz magyarság költőjeként. Vállalása az önépítés, az életterv része, a hűség az emberi méltóság alapja. Ez a megszenvedett igazság hasonlatos Adyéhoz, amelyet Kiss Ferenc így értelmez: nem vár jutalmat, elismerést: „És különben mindennek vége, / Megállni sorsom tisztessége.” Ugyanaz köti létérvényűen Radnótit a magyarsághoz, amely megragadta Komlós Aladárt Móricz magyarjaiban, és Vas Istvánnal a Válaszhoz csatlakozáskor ezt íratta: imponált nekem ez a nép.

A Nem tudhatom... szintézisvers, amelyet kiváló forma-érzék, végtelen műgond jellemez. A költő Tudja, a költészetben is minden a minőségen áll vagy bukik. A Radnóti-versnek is megvannak a karakterisztikus erővonalai, amelyek meghatározzák a vers irányát. Szilágyi Péter szerint: „Az érett Radnóti ritmikai arcéle is megrajzolható például az Il faut laisser... és az eclogák alapján”. Tóth Árpádtól eltérően, és Babitshoz és József Attilához hasonlóan Radnóti sem ír hangsúlyos formában legérettebb alkotói időszakában, amikor egyre tudatosabban azonosul az ország, a nép sorsával. A példák sorában a Nem tudhatom... is fontos bizonyíték arra, hogy képalkotása, ritmusérzéke, rímalkotó képessége hibátlan. A tipográfiai szempontból szerkezeti egységként is elkülönülő, 36 (28 +7+1) sorból álló, verstani szempontból is tudatosan megkomponált költemény kétjegyű, hárommorás, emelkedő verslábakból, 7 + 6-os, a negyedik és az utolsó négy sorban pedig 7 + 7-es jambusokból épül fel.Ebben a versben a hagyomány szerepe, az újítás szervessége, hatáslehetősége a rímtechnikát illetően is különösen fontos. Az önrímhez hasonlító rímeket tudatosan választotta meg, értelmezési lehetőségeiket is gazdagította. Minden bizonnyal a rímek, a rímelés hatáslehetőségeit is „megtervezte”.

A rímváltozatok közül a „nép” - „kép” rímpár a régi magyar literatúra gazdag panaszformula-rendszeréhez kötődik. Imre Mihály behatóan elemezte a querelaókori görög és latin, zsidó és keresztény archetípusait, kutatta inspirációikat a magyar querella-változatokra, összefüggésüket a nemzeti tudattal a mohácsi csatavesztést követően a magyarországi latin és magyar költészetben. A siratás, siralom egyetemes érvényű, időhatárok közé nem zárt panaszformulája Rimay János Kiben kesereg a magyar nemzetnek romlásán és fogyásán című verse tulajdonképpen a Querela Hungariae magyar nyelvű megfogalmazása, amely poétikai szempontból összefonódott egy rímtoposszal. A nép-szép-kép-ép rímegyüttes különös helyet vívott ki magának két évszázad magyar költészetében. Rimay tartós kohéziójú szövegállandót teremtett, amelynek értékviszonyai, idősíkjai kulcsszavakat is jelentő egytagú rímszavakban sűrűsödnek. A rímtoposz legerőteljesebb hagyományozója a Rákóczi-nóta, amely a szabadságharc utáni kuruc költészet remeke, a 18. század népszerű éneke. Radnóti „nép” - „kép” rímpárja a régi magyarság lírai sirámait, a nemzeti fájdalmat megszólaltató Rákóczi-nótát és rímkompozícióját is sugallja: „Jaj, régi szép magyar nép, / Az 0ellenség téged mikép / Szaggat és tép! / Mire jutott állapotod, Romlandó cserép. / Mint egy ékes eleven kép, / Voltál oly szép, / Magyar nép!”Jellemző rá a barokkos rímhalmozás. Négynél több sor összecsengése esetén rímhalmazról vagy halmazrímról beszélünk. A rím evokatív kisugárzása tartalmat erősítő tényező itt is, mint például a Himnusz „tép-nép” rímpárjában, amelyben Mészöly Gedeon a Rákóczi-nóta inspirációját ismerte fel, a ragrímek gyakoriságáról pedig a 16-17. századi jeremiádok sugallatait: „esztendőt -- jövendőt”, „lengettél -- csepegtettél” stb. Mindez azt bizonyítja, hogy a rím nem eszköz, nem díszítmény csupán, hanem a mondanivaló része. A rím zeneisége, a cizelláltsága sem perdöntő, a lényeg, hogy mennyire szolgálja a mondanivaló művészi kifejezését. A Nem tudhatom... arra is példa, hogy az esztétikai érték és a benne kifejezésre jutó etikus magatartás együttesen adhat a műnek tartós rangot és evokatív erőt.

Radnóti a közvetlen fasiszta invázió árnyékában fokozottan érezte és sajátjának vallotta a magyarság nemzeti szabadságküzdelmeit, függetlenségi harcait is. A XVI. században megfogalmazott zsidó és magyar sorspárhuzam a XVIII. században újult erővel jelent meg. Ekkor a magyarságot a szerzők már szenvedő kis népnek láttatják, amelyből kiveszett a korábban oly fontos nemzeti hivatástudat. A nemzeti bűntudat ekkor nagyon felerősödik, Zrínyi és Apáczai kritikai nemzetszemléleténekerények és bűnök közti egyensúlya megbomlik, mert a jelent csupán a bűnök és kudarcok uralják. A kifosztottság, szegénység, legyőzöttség, a pusztulás, rossz erkölcseink, széthúzásunk, katonai cselekvésképtelenségünk ostorozása lesz domináns. A fenyegetett kis-nép nemzettudata lesz a kortárs költészetben és főképpen a protestáns prédikációs irodalomban is nemzeti önszemléletünk jellemzője. Radnóti önmaga és a magyarság sorshelyzetét az l940-es években rokonnak érezhette a magyar querellát fogalmazó elődökével. Az országra törő fasiszta hódítás ellen oltalmazó szóval védelmezte nemzeti létünk és kultúránk történelmi értékeit.

Leheletfinoman a tudatunk mélyén rejtőző emlékeket, érzelemvilágunk fájó húrjait is megérinti. Egyénien, a rettenetes korhoz igazodva követi ebben Vergiliust, aki főművében „megillette a régiséget”. Vergilius a régi kort itatja át saját korának eszméivel. Radnóti pedig a régi magyarságból szeretné telíteni kiüresedett korát. A nagy költőelőd hitte, hogy a harcok vaskora elmúlik és „nascitur ordo”. Béke és új rend születik: új aranykor köszönt a világra. (Venusban, a kék szépség istennőjében, és Apollóban, a fehérmárvány szellemiség istenében bízott.) Radnótialkotó módonértelmezi példaképének gondolatát: „sunt lacrimae rerum et mortalia mentem tangunt” („a tárgyaknak könnyeik vannak és a múlandó dolgok az értelemhez érnek”). Bár ő aligha hihette Vergilius módján, hogy új aranykor (aurea aetas) köszönt az emberiségre.

A fájdalom kidalolása és a helytálláspéldája a Babilon vizei mellett a fogságban is etikai tartást követelő zsoltárost juttatja eszünkbe. Radnóti eszmeisége azonban a zsoltárosétól is eltér. Szeretete végtelen: a lélek tiszta gyümölcse. Jellemző rá az öröm, békesség, tisztaság, hit, hűség és hosszútűrő szelídség. Távol tartja magától a babiloni foglyok keservét megszólaltató zsoltárosnak átokzsoltárrá változó szavait.

3. c. Tarján Tamás szerint: „Sötét angyal áll őrt a vers felett”. Kétségtelen, hogy a kor felett a Gonosz, a „sötét angyal” hatalma tombol. A természet, szerelem, szeretet, lélek, ima, imádság költője verset ír a Félelmetes angyal-lal folytatott küzdelméről. Egy „elaljasult kor” lírikusaként a Sem emlék, sem varázslat„tudtam, hogy angyal kisér, kezében kard van / mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban” bizonyosságtól jut el a rettenetes sejtésig: „tudom, nem véd meg engem / sem emlék, sem varázslat, -- baljós a menny felettem. / Ha megpillantsz, barátom, fordulj el és legyints, / Hol azelőtt az angyal állt a karddal, -- talán most senki sincs.” Minden szó és árnyalat fontos. A „talán” sem csupán a ritmus vagy a szótagszám kedvéért került a versbe. A rettenet, az iszonyatos sejtés ellenére mégis, itt is az egyetemesszeretet,a megbékélés és kiengesztelődéselvét vallja: „szivemben nincs harag már, bosszú nem érdekel,/a világ ujraépül, -- s bár tiltják énekem,/az új falak tövében felhangzik majd szavam...” Mindhalálig hitte: „születőben az ország”, hogy a jövő szellemi-lelki újjáépítésében szerepet kap az ő költészete is.

Gazdag jelentés- és asszociációsíkokat érzünk a Nem tudhatom... verszáró, kérő-könyörgő motívumában. Ez a fohászkodás -- formáját, szemantikai gesztusát tekintve is -- egyértelműen a Himnuszt idézi. A Szózatra költőjének nevével emlékeztet, Kölcsey művét pedig főképpen a záró kéréssel vonja be tudatunk asszociációs köreibe. A Himnusz első szava: Isten, a megszólított, akihez a költő segélykérő szóval, „áldd meg” fohászkodik. A harmadik szó „a magyart”, akire mindez vonatkozik. Kölcsey áttekintette a századokat, a virágzás utáni romlást, pusztulást tudatosítva kér áldás helyett szánalmat a Mindenek Urától: „Szánd meg Isten a magyart...”

A Nem tudhatom...-ot a kezdetétől a végső fázisig olvasva, az egyik szótól, verssortól, strófától a másik szóig, verssorig, strófáig haladva jutunk el a verszárlatig: „Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.”Jelentéstartalmát, asszociációs körét több kutató és irodalomtanításunk is óvó-védő menedéknek magyarázza. A szóhasználat azonban jelzi (virrasztás = vigília), hogy a verset szakrális síkon is értelmezni lehet és kell is. Ebben a dimenzióban a „virrasztó éji felleg” egyértelműen a Gondviselő Istent jelenti. Hozzá fohászkodik a költő. Az Úr ugyanis -- gondoljunk csak az Ószövetségre -- lángoszlopban, mennydörgésben, égő csipkebokorban szokott megjelenni. Jelenlétével megszenteli a helyet: „Szent ez a hely, vesd le sarudat!”

A felhőben megjelenő, az első embert érintéssel teremtőAtyát láttatja freskóján Michelangelo a Syxtina mennyezetén. Radnóti költői látásmódját követve képzeljük el a fölénk szálló, felettünk lebegő „virrasztó éji felleg”-et, amint hatalmas madárként védőn terjeszti ki ránk szárnyait. (A madarak a görög mitológiában az istenek segítői, az obi-ugoroknál a tűzhely őrzői, a ravennai mozaikon élet és halál megszemélyesítői.) A virrasztás lehet ünnep előtti, vagyis vigília, lehet halottvirrasztás és szentségimádás is.

Latinul és bibliai értelemben, és magyarul is Vajda János-i értelemben a virrasztás nemcsak testi, hanem szellemi, lelki ébrenlétre, éberségre is utal: nemcsak ébrenlét, hanem szellemi-lelki éberség, a látás és tudás feltétele. A Evangéliumban végighúzódik a virrasztás intelme: „Ti is virrasszatok tehát, mert nem tudjátok, mikor jön el a ti uratok (Luk. 12, 35.) Az Olajfák hegyén Jézus is erre kérte tanítványait: „Virrasszatok és imádkozzatok!” („Vigilate et orate!”, hiszen„azt a napot és órát senki sem tudja” Márk 13,32.). Tanítványai elaludtak. (Vö.: Dsida Jenő: Nagycsütörtök.) A virrasztó sem érzékeiben, sem szenvedélyében, sem értelmében, sem vágyaiban, sem zárt emberi Énjében nem alszik, az abszolút virrasztásra csak a Mindenható képes (Hamvas Béla: Scientia sacra.) Schütz Antal a Vigilia (1935) beköszöntőjében írja: „A ma és a holnap között van -- az éjszaka, a rémekkel, sejtelmekkel, reményekkel teljes éjszaka: s a hajnalvárók és holnap-építők attitude-je--a virrasztás és őrtállás: vigilia!”

A vigíliás erkölcsű és lelkületű költő tudta, hogy csak ez a virrasztó szellemiség hivatott elébe dolgozni a holnapnak. Könyörgése védelemért, menedékért az Úrhoz, ránk vonatkozik, értünk történik. Jelentésköre az egész szenvedő emberiségre kiterjed. A külön egységet képező -- nyomdatechnikailag is elkülönülő -- zárósor emlékezetünkben nemzeti imádságunkból a „nyújts feléje védő kart” fohászát asszociálja. A Rákóczi-nótakönyörgését is eszünkbe idézi: „Nézz reánk, Úr! a mennybül, / Ments meg, kérünk, minket ily csúf / Ellenségtül!” Talán nem szubjektív belehallásés tévedés, hogy érzésünk szerint, a versvégi fohász, és az egész versélmény hatása lelkünkben a Himnusz megzenésített, a himnikusan fenséges magasból az evilági síkra visszavezető -- uszályszerűen elnyúló, majd elhalkuló -- záróakkordját is felidézi.

Eszünkbe juttatja ez a magyarságot óvó fohász Babits Mihálynak az Áldás a magyarra című versét is. De Ady „Intés az őrzőkhöz” parancsát, „Az ember Szépbe-szőtt hitét”, és a halálos ágyán írt, Üdvözlet a győzőnek című, hasztalan kérését, könyörgését sem feledhetjük: „Ne tapossatok rajta nagyon, / Ne tiporjatok rajta nagyon...” Tudjuk, agyőztesekhez irgalomért könyörgő Adyhoz hasonlóan, Radnóti is hiába remélte a „Razglednicák nemzeti becsületet menteni akaró utolsó felkiáltásáig” (Z. SzabóLászló), hogy méltánylást kérő szava meghallgatásra talál.

Ezt az értelmezést erősíti meg, hogy a vers -- legalábbis Mikó Ervin tanúsága szerint, amelyet Tarján Tamás is átvesz, Radnóti Miklósné azonban tagad és cáfol -- l943 végén még így zárult: „Borítsd ránk, Szűz Mária, virrasztó égi fátylad.” A végső változatból --bizonyára az értetlen baráti rezonancia miatt is -- kimaradt a Szűzanyához, az Égi Patrónához, a Patrona Hungariae-hez szóló fohász. A verszárás végleges változata az előző, a történeti, nemzeti és keresztény jelleget jobban hangsúlyozó megoldásnál elvontabb, éteribb, általánosabb, vagyis egyetemesebb. Végleges célnak, vagyis télosz-nak tekinthető. Úgy érezzük, a költő az egész szenvedő emberiséget, minden népet, köztük a magyarságot és az Ószövetség Holocaustot, vagyis „égő áldozatot”, népirtást elszenvedő népét is Mózes, vagyis keresztények és zsidók közös Istenének, a Mindeneket teremtő és fenntartó Atyának, az isteni Gondviselésnek oltalmába ajánlja.

4. a. A versben a megnyilatkozó „totális megrendülés” az olvasó vállalásától függ, a mű -- elsősorban eszmei szempontú -- befogadásának milyenségétől, minőségétől. Annak a költőnek azalkotása, aki Kazinczyt és Aranyt „nagy-, vagy dédnagybátyáim”-nak nevezte. Hosszú és egyre súlyosabbmunkaszolgálatos megpróbáltatásainak színhelyeire is csupán a Károli-Bibliát ésegy-egy Arany János kötetet vitt magával. Azt a „költők költőjének” tartott Arany Jánostérezte „vérrokonának”, akinek ravatalánál l882. október 22-én Gyulai Pál ezeket a szavakat mondta: „Nagy elmédet csak nagy szíved múlta felül... a magyar jellem valóságos típusa voltál, minden erényeivel, gyöngeségei nélkül”.Radnóti számáraArany János életműve olyasmit jelentett, amiről Péterfy Jenő ezt írta: „Nekünk magyaroknak minden bajra van egy vigasztalásunk: eredetiben olvashatjuk Arany Jánost.”

Radnóti emberi példaképe, Sík Sándor 1939-ben Családfa címen írt verset a vér-materializmust hirdető fasizmus fajelméletével szemben, teljes egészében vállalva, kvalitásaival, humánumával hitelesítve magyarságát. Családfája a vándorló lantosoktól Arany Jánosig ível: „Ím a családom, ím a vérem, / Szavam elállja a szemérem, / Hogy így kiadtam mindenem, / De mindent rajtuk át öleltem, / Lelkükből lelkedzett a lelkem / És Istenük az Istenem, / más ősömet nem ismerem.” Radnóti a Komlós Aladárnak írott -- a Napló-ban az egyetlen, teljes egészében idézett -- levelében vallja, nem puszta metaforaként, hogy rokona„a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petőfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, hogy közelebb jöjjek. S az ősök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy Jakab, stb. rengeteg rokonom van.”

Radnóti Sík Sándor magyarságtudatának, emberi, vallási és művészi vállalásának szellemében tesz csodálatos hitvallást: „... magyar költő vagyok. (...) az én„nemzetem” nem kiabál le a könyvespolcról (...) hazám tájaikinyílnak előttem, a bokor nem tép rajtam nagyobbat, mint máson, a fa nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy ne érjem el gyümölcsét. Ha ilyesmit tapasztalnék, -- megölném magam, mert másként, mint élek, élni nem tudok, s mást hinni és máskép gondolkodni sem. Így érzem ezt ma is, 1942-ben is, háromhónapi munkaszolgálat és tizennégynapi büntetőtábor után is. (...) S ha megölnek? Ezen ez sem változtat.”

Radnóti az abdai tömegsírból, viharkabátja zsebéből előkerült „Bori notesz” öt nyelvű címzésével, „síron túli” üzenetében végső önminősítésként is leszögezi: ez a jegyzőkönyvecske „Radnóti Miklós magyar költő” verseit tartalmazza. Ezt az egyszerű tényrögzítést így értelmezi Lengyel András: „Ő, a magyarságból kitagadott, sárga csillaggal megbélyegzett, állampolgári jogaitól megfosztott, megalázó munkaszolgálatra kényszerített, s a halál élményével sokszorosan szembesített, meggyötört ember – immár a kirekesztés minden formáját megtapasztalva –a halál közvetlen árnyékában is magyarnak vallotta magát. Semmi praktikus megfontolás, érdek nem késztethette erre, nem ‘helyezkedett’. Ez az önmeghatározás valóban tudatos választás testamentumszerű, végső megvallása, hisz tudta, üzenete csak akkor kezd el ‘működni’, ha halála után valaki a noteszt megtalálja, akkor tehát, amikor az ő életesélyeit ez már semmiképpen nem növeli.”

Radnóti Sík Sándorban a sorsa ellenére „mester és példakép” eszményét tisztelte és szerette, számára az általa megélt katolicizmus példaértékű volt. Szellemi és lelki atyjának Tört elégiá-t ajánlott 1933. július 30-i keltezéssel. 1939-ben pedig a mesterének dedikált Köszöntő-ben írja: „Egy költőt ünnepeltek itt, / ki Krisztust kiált, mikor / az erőst is megtörte már a próba / s bárányt helyett a farkast hirdeti / s kemény öklére büszke Európa...” Sík Sándor szellemi-lelki attitűdje: „mindenkit megért és sohasem itél”. Sík atyához fűződő kapcsolatát így határozza meg: „Társát köszönti most a gyermek, / lélek a lelket, aki eretnek / hadak közt hűségre példakép; / fiú köszönti apját, egy hitvány / korban lelkéhez hű tanítvány!”

A Napló tanúsága szerint is hosszú időn át érlelődött benne a kereszténység iránti vonzódás. Huszonkét, majd 33 évesen is úgy érzi: „ez nékem nem 'más vallás'... az Újtestamentum költészete épp úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is 'hiszek', nem tudok jobb szót rá...” Akkor váltotta valóra elhatározását, amikor megkeresztelkedéséből már semmiféle előnye nem származhatott. Az izraelita hitfelekezetből kilépni szándékozóknak ekkor háromszor kellett a hitközségen kijelentkezniük. Radnóti Miklós 1943 május másodikán, a budapesti Szent István bazilikában, feleségével, Gyarmati Fannival együtt az atyai Mester, Sík Sándor kezéből felvette a keresztséget, amely után már mindössze másfél évet élt.

Kőszegi Ábel, Melczer Tibor és Lengyel András tárta fel alaposan, hogy Radnóti a lét abszurditását élte, sárga csillaggal megbélyegezve és kereszttel megjelölve járta tovább életútját, a via dolorosá-t. Végigszenvedte -- Rónay György lélekpontos megnevezésével -- a mysterium passionis stációit. A Krisztus-motívum többször is előfordul költészetében. A Naplójában írja, hogy egy szív fölé adott, jóddal letörölt, ezért sárga foltot hagyó oltás után „erősen vérzek, érbe szaladhatott a tű. Mint Krisztus vonulok, kibontott inggel, vérző mellel.” Halálközelségben alkotja remekműveit. Ekkor válik igazán nagy költővé, mutatkozik meg végképp csodálatos szellemisége és lelkisége. Az Első eclogá-ban megfogalmazott életelv szerint él, mint a tölgy, amelyet kivágásra ítéltek, kereszttel megjelöltek, de „addig is új levelet hajt”. Petőfi felszólítását, „Jegyezd vele az égre...” és főképpen Arany János Mindvégig című versének etikai parancsát követve vallja: „az égre írj, ha minden összetört!” A Radnóti-versek halálközelségének, sőt „halálon túliságának”titkát Bálint György fejti meg: „... a halált is le lehet győzni, ha vállaljuk, és nem törődünk vele, mikor csap le ránk; ha a halál közvetlen közelében isúgy dolgozunk, mintha örökké élnénk. Ilyen leckékkel csak a költészet szolgálhat manapság.”

A Radnóti-házaspárt -- Fanni asszony visszaemlékezése, szóbeli közlése is bizonyítja ezt -- a költő végső útja előtt a lakásukon kereste fel őket Sík Sándor, aki „Kell az áldozat” szavakkal búcsúzott, és megáldotta a szokása szerint eléje térdepelő költőtársát, lelki fiát. Ekkor talán még a Mester sem gondolhatta, hogy életáldozatot hoz lélekrokon költőfia.

4. b. Radnóti alapelvnek tekintette, hogy „... egy művész élete és művészete nem függetleníthető egymástól, az igazi művész mögött ott áll a művész a maga erkölcsiségével, s ha nem áll ott(...), akkor a különben nagyrahívatott költőt megöli az ember, sköltészete nem fejlődhet ki, nem haladhatja túl a középszerűt, más szóval nem lehet művész, csak ügyeskedő tollforgató.”

Egy tragikus példát idézve megállapítja: „Költő lehetett volna (...) Gonosztevő lett. A meghasonlott, terhelt lélekben a gonosz megölte a költészet angyalát.” Melczer Tibor hangsúlyozza Radnótinál a „nyelv és jellem” összefüggését, idézve a költőt: „A hazugság úgy üt ki a stíluson, mint bőrön a fekély. Jelentkezik rondán, mint a vér tisztátalansága.” Ellenpéldák ugyan felhozhatók, de kétségtelen, hogy Radnótinál egy ütemre lép élet és irodalom, ő mindhalálig tisztán megőrizte magában „a költészet angyalát”.

A társművészet életsorsot és költészetet értelmezni segítő példáját csodálhatjuk meg Melocco Miklós alkotásában a Győrből kivezetőbécsi út mentén. A környezetbe kitűnően illeszkedő monumentumtragikus életsorsot, a mártírhalál utolsó pillanatát sűríti termékeny pillanatba. A költő megjárta már „a lélek hosszát”. A végső stációhoz érkezett. Fölötte „fú a förtelmes halál”. Megáll az út végén, a sír szélén, szembefordul kivégzőivel: szembenéz a halállal.

Lepelbe burkolódzó spiritualizált alakja -- egy törékeny egyensúlyú, balra elmozdított háromszögbe komponálva -- szinte lebeg szemünk előtt. Melocco Miklós a szoborral az embertelen valóságból vértanúságával a szentek közé emelkedő költőt állítja elénk úgy, ahogyan Radnóti láttatja a halhatatlanságba távozó Babitsot Csak csont és bőr és fájdalom című „halotti beszédében”: „Örök világosság, kibomló égi láng/röppent felé a földi füstön át”.

Közvetlen környezetében is sokan fatalistának látták, mert sorsa elől szökni nem akart. Egyéni sorsát földi és testi értelemben megválthatatlannak tudta. A kívülről „fatalizmusnak” látszó elszántság legmélyebb értelme azonban a mindhalálig másokért is vállalt „bűntelen és vétlen” szenvedésben, áldozatvállalásban rejlik. Ezért mondta a szenvedést később iszonyúan megtapasztaló Babits Kosztolányi halálos ágyánál: „Ne félj, Dide. Ne félj a szenvedéstől. Valami értelme van ennek...”

Rónay László, Sík Sándor életművének legjobb ismerőjeként, a vers mögött ott sejti a „nagy professzorral”, folytatott beszélgetések az emlékeit is: „A zsidótörvények hatálya alól „mentesített” Sík ugyanolyan fájdalmas és hitvalló sorokat írt naplójába, mint legkedvesebb fia e versében. És milyen döbbenetes: Sík Sándort hajdani lelkiatyja, akkori rendfőnöke tanácsolta el a rendházból, amikor Szegedről visszaérkezett...”

Radnóti emberfeletti szenvedése révén vált létszimbólummá. A lecsukódó szemű, befelé figyelő mártírköltő -- a krisztusi áldozat szimbólumaként jelenik meg. Mintha legfőbb példaképének szavait sóhajtaná: „Sorsom elvégeztetett”, „Beteljesedett”: „Consummatum est”. Mintha Bach János-passiójának, a Keresztrefeszített utolsó szavainak, az „Es ist vollbracht” -nak a dallama szállna az abdai síkság felett. Mintha a költőt szemünk előtt láthatatlanszárnyak emelnék a vértanúsággal kiérdemelt égi dicsőségbe. Istennek és embernek közös szenvedéstörténetébe tartozik Radnóti golgota-járása, mártíriuma. A keresztre feszített Krisztus szolidaritást vállalt a szenvedő emberrel. Kínhalál árán váltotta meg az emberiséget. Pál apostol szavai szerint: „Szolgai alakot öltött, kiüresítette magát, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, a kereszthalálig.”

Kormos István hangsúlyozza: Radnóti mártíriuma a magyar irodalom erkölcsi legitimációja volt nehéz időkben. Kormos Fehér virág című verse a mártírok sorában Radnóti is megidézi: „Fehér virág kezedben szétporló liliomszál / szétporló tenyeredről szökkent e liliomszál / szétporló zuhatagból ahogy a szirom elszáll / eltüntél aki köztünk angyali zene voltál.”

Sík Sándor -- Baudelaire által annyira kedvelt, de Radnótitól vett motívummal és címadással -- megvilágító erejű szavakkal vall Örvénynek örvény című versében kedves Miklós fiáról” Ember vagy, azaz isteni (...) / Költő vagy: Istenből atom (...) A mát és holnapot te méred: / Tanú vagy és világítélet, / És kegyelem. / Te szabadság, te a törvény, / Téged zúg örvénynek az örvény, / És benned búg a végtelen.”

A Nem tudhatom... eszmei, erkölcsi és esztétikai értékeit, és a költő mártírsorsát tudatosítva, végezetül fel kell tennünk az utolsó kérdést: a Radnóti-vers megismerése után mit jelent számunkra embernek lenni?Pomogáts Béla értelmezése segít bennünket a válaszadásban: a magyarság sokáig csodálatos regékben, mondákban (Csodaszarvas, Turul madár stb.) talált lelki-szellemi fogódzót, identitását kifejező formákat. A kereszténység felvétele után szent királyai, szentjei jelentettek a számára azonosságot kifejező eszményképet. Majd pedig nagy államférfiak, Zrínyi, Rákóczi, Széchenyi, Kossuth stb. testesítették meg számára a nemzeti ideált. A magyar költészet Tinóditól, az Esztergom falainál eszménnyé magasodó Balassitól Vörösmartyn, Petőfin, Arany Jánoson, Adyn, Babitson, József Attilán át a mártírköltő Radnótiig ezt nemzetépítő eszményt képviselte századokon keresztül.

A válaszadás folytatásában a költő Mezei András a kézvezetőnk, versében Radnótit -- Melocco Miklóshoz hasonlóan -- az utolsó stáció végpontján idézi elénk: „Ekkor már mindent megbocsátott, / átélve halálát elégszer, / tudta, hogy rosszabb nem jöhet már (...) Megállni végső mozdulatban / a szavak folytatásaképp, / vállalva mint beszédet: kiszolgáltatottsága hatalmát.” Tudjuk, Radnótit és munkaszolgálatos társaitnémeteket felváltó magyar katonák kísérték és lőtték az abdai tömegsírba. A testvérgyilkosság, a viszály okozta égbekiáltó vétek és fájdalom szólalt meg Zrínyiben, a gályarabságra hurcolt prédikátorokban, ez visszhangzik a „Hajh, de bűneink miatt / Gyúlt harag kebledben...” ítéletben.

Mezei András emlékversének zárása, eszmei csúcspontja a lelkek egyességét és a bűnök bocsánatát valló költő kéznyújtását, a szót értést, a megbocsátást, a lelkünk mélyén önmagunkkal, egymással és a világgal való megbékélést, kiengesztelődést erősítheti bennünk: „Véle békesség legyen/és megbocsátassék mindannyiunkban is, / Ámen.”

Németh László Adyról kialakított metaforáját ide vonatkoztatva: Radnótiban csodálatos és tanulságos „antropológiai leckét” kapott a magyarság. Őt valóban a szellem és a lélek tette kereszténnyé és halálig hűséges magyarrá. Szörnyű testi és lelki fájdalmak útján egyaránt híve, tanúja és hitvallója lett Ábrahám Istenének és az emberiséget kereszthalállal megváltó Jézus Krisztusnak. Verseit elemezve életünk értékeivel találkozhatunk. A teljességet szomjazzuk, szellemben, lélekben többre vágyunk. Életünk, kultúránk, tapasztalatunk, álmaink nyomán helyes és helytálló gondolatokat, értékeket, eszményeket keresünk új és újabb kutatóival együtt.

Lengyel András „...Hősi és termékeny szerepvállalás”. Radnóti identitásalkotási igényéről címen rendkívül tanulságosan értekezik erről a kérdéskörről, Szabolcsi Miklós pedig a „Radnóti-magatartást” elemezve állapítja meg: „...ma is, újabb váltások és fordulatok korában az egyik érvényes, követhető poétikai-emberi „modell”. Melczer Tibor „...Ha minden összetört” címen a költő utolsó műveit értelmezi, összegezi példamutatóan. Hittel valljuk: Radnóti Miklós mártírhalállal megkoronázott élete és műve a valóság része, és kiengesztelődést, áldást hozó időtlenül nagy kincs jövendő nemzedékek számára is.

Jegyzetek, irodalom

RADNÓTI Miklós művei. Szépirodalmi Kiadó, Bp., 1972. A

szöveggondozás és jegyzetek RÉZ Pál munkája.

RADNÓTI Miklós: Napló. Bp., Magvető Kiadó, 1989. Sajtó alá rendezte: RADNÓTI Miklósné. A szöveget gondozta, az utószót és a jegyzeteket írta: MELCZER Tibor és SZÉKELY Magdolna.

A Magyar Értelmező Kéziszótár (1982) a hazaszeretet fogalmát így definiálja: „Az embernek hazája, népe iránti szeretete és odaadása.”Ugyanitt a „nemzet” címszó származékai közt említés történik a „nemzetáruló”, „nemzetellenes”, „nemzetgyalázás” fogalmakra, de a „nemzettudatot” meg sem említik. Ez a hiányleltár jellemző általában a magyar lexikonokra. A nemzet meghatározása: „Történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terület és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sajátosságok tartanak össze.”

A 2 x 2 józansága. Emlékezések Radnóti Miklósról. Bp., 1972.

BÁLINT György: Járkálj csak halálraítélt. In. A toronyőr visszapillant. Bp., 1961.

T. BÍRÓ Zoltán: A költő szolgálata. Napjaink, 1984. 4.sz. 10-11.

BORI Imre: Radnóti Miklós költészete. Novi Sad, 1965.

CZINE Mihály: Antifasizmus és irodalom: Radnóti Miklós. Literatúra, 1974. 1. sz. Ua. in.: Nép és irodalom I-II. Bp., 1981. I.k.403-412.

CSENKI Imre: Nem tudhatom... Kantáta.1960. S. és Bar. szóló,a capella vk. Másolt partitúra, autográf javításokkal. OSZK, Ms. mus. 8. 119.

FODOR András: A meredek út vége.In. Radnóti tanulmányok. Szerk.: B. CSÁKY Edit. (Az 1984. nov. 16-18-án Győrben rendezett konferencia előadásainak anyaga.) Bp., TIT kiadás, 1985. 121-129.

IMRE Mihály: A Querella Hungariae toposz a XVI-XVII. század irodalmában. (Kandidátusi disszertáció, 1993.) ; Egy rímtoposz históriája (nép-szép-kép-ép...tép) Irodalomtörténeti Közlemények, 1984. 399-426.
A Querella Hungariae toposz kialakulása a 16. század költészetében. Studia Litteraria, Tomus XXVIII. Debrecen, KLTE, 1991. 9-49.

Nemzeti önszemléletünk XVII. századi irodalmi változatai. Körösök vidéke, 1989. Gyula, 5-19. Könyv alakban megjelent: „Magyarország panasza” (A Querela Hungariae toposz a XVI-XVII. század irodalmában.) Csokonai Universitas Könyvtár, 1995.

KELEMEN Sándor: Fölöttünk fú a förtelmes halál... Nyugati Magyarság, 1994. december. 9.

KISS Ferenc: Radnóti patriotizmusa. In.: Művek közelről. Magvető,Bp.,1972.

KOCZKÁS Sándor: „Csodálkozom, hogy élek”. Létszemlélet és poétikai változatok Radnóti kései lírájában. In. Radnóti tanulmányok. 1985. 25-50.

KOVÁCS Margit: Egy vers születése. Népszava, 1988. április 9.

Lejegyezte: TERTINSZKY Edit. A Nem tudhatom... című versről.

KŐSZEGI Ábel: Töredék. Radnóti Miklós utolsó hónapjainak krónikája.Mikrokozmosz Füzetek, Bp., 1972.

LATOR László: Radnóti Miklós költői fejlődése. Irodalomtörténeti Közlemények, 1954. 3.sz.

LENGYEL András: „...hősi és termékeny szerepvállalás”. Radnóti identitásalkotási igényéről. Valóság, 1992. 11. 54-70. A kérdéskörrel kapcsolatos írások: KONRÁD György: A magyar-zsidó számvetés 1989. Népszabadság, 1990. március 3. PÉTER László: Radnóti Naplója. Délmagyarország, 1989. március 11. RADNÓTI Sándor: Miért nem tartozom kisebbséghez? Szombat, 1989. nov. 5. RÓNAI Mihály András: Barátom könyve... Pesti Napló, 1937. febr. 14.

MADÁCSY László: Radnóti Miklós: Csongrád megyei Füzetek, 1954.

MAJOR Tamás visszaemlékezései. 5. Forró színpad. /Feljegyezte Illés Jenő/. Lobogó, 1979. június 28. 16-17.

MELCZER Tibor: Radnóti nemzeti klasszicizmusa. In. Radnóti tanulmányok.1985. 78-98. Vö.: MELCZER Tibor „...Ha mindenösszetört.”

NAGY Mariann: Radnóti Miklós bibliográfiája. Bp., Petőfi Irodalmi Múzeum, 1989.

NEMES István: A képszerűség eszközei Radnóti Miklós költészetében. Bp.,1965. (Nyelvtudományi Értekezések 51.)
NEMES István: Radnóti Miklós költői nyelve. It. Füzetek, Bp., 1979.

POMOGÁTS Béla: Radnóti Miklós. Gondolat, Bp., 1977. (Vö. Pomogáts Béla előadása, 1994. nov. 8. Radnóti emlék-konferencia. ELTE TFK.)

RÓNAY László: Csendes prófécia. (Radnóti Miklós költészete) „Mindent szépnek kell látni”. In: RÓNAY László: Hűséges sáfárok. Bp., Szépirodalmi, 1975. 217-252. RADNÓTI Miklós. In.: R.L.: Erkölcs és irodalom. A magyar irodalom rövid története. Bp., Vigilia, 1993. 279-282. Rónay László alapos anyagismeret birtokában, habilitációs disszertációm opponenseként állapítja meg: „Valljuk meg, Radnóti képét barátai némiképp elrajzolták, s özvegye sem tett meg mindent, hogy ne így történjék. Egyhangúan állítják például, hogy szegedi professzorukkal politikai vitákba elegyetek, és Sík lírája ezért ‘radikalizálódott’. Nos, a Sík-hagyatékban olvasható leveleikben nincs politikai utalás. Vannak viszont kisebb-nagyobb kölcsönöket kérő és protekcióért esdő levelek... Ami pedig Sík költői „radikalizálódását” illeti, annak aligha ezek a Tisza-parti séták a magyarázata.”

SCHÜTZ Antal: Vigilia. In Vigilia l935. 1.sz. 3-6. Schütz Antal: Vigiliás lelkület. In.: Magyar életerő. 1939. Bp.,46-49. (1945 után Sík Sándor is értelmezte a „vigília” fogalomkörét, amikor átvette a Vigilia szerkesztését.)

SZABOLCSI Miklós: Időszerű-e a Radnóti-magatartás? Irodalomtörténet,

1995. 1. 84-91.

SZIGETI Lajos Sándor: Két halálvers parlando hangra. Kosztolányi Dezső

Halotti beszéd és Radnóti Miklós Erőltetett menet című versének

létértelmezése. In.: Evangélium és esztétikum. Bp., Széphalom Könyvműhely,

1996. 98-108.

SZILÁGYI Péter: Ady Endre verselése. Akadémiai Kiadó, Bp.,1990. 212.

TAKÁCS Etel szóbeli közlése.

TARJÁN Tamás: Radnóti Miklós három verse.(Éjszaka, Nem tudhatom..., Hetedik ecloga.) In.: Nagy László tekintete. Bp., General Press, 1994. 19-32

TÖRÖK Ferenc: Stilisztika és verstan lírai művek elemzéséhez. B.-A.-Z.

megyei Pedagógiai és Közművelődési Intézet. Miskolc, 1993. 206., 213.

WEHNER Tibor: Köztéri szobraink. Bp., Gondolat, 1986. 105-112.

Z. SZABÓ László: Utószó. In.: Radnóti koszorúja. Magyar költők versei

Radnótiról. Győr, 1979. 193-194.